Tovább a tartalomra

“Hazatérés”

Nagy örömmel számolok be arról, hogy Szabó László szobrait, 2010. augusztus 13-án bemutatták Debrecenben, a Sesztina Udvarban. A kiállítás egészen szeptember végéig látható. Maga a Sesztina Udvar is most született újjá, Sesztina Jenő emlékére. Szabó László szobrai mellett, Győrfi András festőművész gyönyörű képeivel, igazán méltó megnyitója volt e helynek.

A Hajdu-Bihari Napló cikket is írt az eseményről:

A haon.hu oldalon is el lehet olvasni:  ITT !


Mi pedig készítettünk sok sok fotót, íme néhány:

A másik nagy örömöm, hogy egyre több látogatója van az oldalnak! Csodálatos! Hiszen Szabó László (is) megmutatta, hogy igen, az álmok valóra válhatnak! Ezt kívánom én mindenkinek, merjenek álmodni és azok az álmok, váljanak valóra! Szeretettel: Szabó Emese

Reklámok

Szabó László híre a határokon túl

Szabó László élete – miért félnénk a közhelytől – kész regény volt. A debreceni egyetemen jogot tanul de húzza-halasztja a tanulmányait, mert a háború közeledte ellenére is így szolgálathalasztást kaphat. Amikor behívják katonának, meglép és szinte meg sem áll Svájcig. Egy táborban dolgozik afféle nevelőként az odakerült, üldözött gyermekek mellett. Elkezd köveket faragni. Első domborműve alapján, Párizsban nyomban felveszik a Szépművészeti Akadémiára, egyenesen harmadévesnek, s egy esztendő elteltével már diplomát is kap. A beauvais-i katedrális helyreállítási munkáin dolgozik, mint kőfaragó, nemcsak a pénzért, hanem a csodás alkotás adta művészi ihletért is.
Párizsban egy hatalmas hodályt rendez be számos fiatal művész barátjával együtt, műteremnek és otthonnak: gipszet tapasztanak kerítésdrótokra az helyettesíti az elválasztó falakat. Itt készül el az első nevezetes alkotása a Halász amely akkorára sikerült, hogy a végén a mennyezetet is ki kellett bontani. A „Halász” feje csak úgy fért el. A Salon de Mai egyik nevezetessége lesz aztán a Szabó szobra. Mára már nincs meg, mert szomorú véget ért: az óriási szobornak nekiment egy kamion és darabokra törte.

Ami a nevezetes első dombormű sorsát illeti: Miamiban van egy amerikai magángyűjteményben. S most hol láthatók Szabó László művei? Köztereken főként a Német Szövetségi Köztársaság városaiban, ahol a 60-as évek végén, a 70 esztendők elején Szabó Lászlót valósággal újra fölfedezték kritikusok és műpártolók. Münchenben az olimpiai falu szobordíszeire kiírt pályázat egyik nyertese ő lett, a „Repülő halak”-kal. Ugyancsak a bajor fővárosban a Henrik herceg utcában a „Nap-jelkép” áll, az Ungerstrasse meg a Fuchsstrase sarkán a „Növekedés-jelkép”, Mannheim városában, a Kunsthalle parkjában villan elő egy hófehér mészkőóriás, (napjainkban a város idegenforgalmi prospektusában is jellegzetes látni valóként szerepel), Mainzban pedig a városháza előtt magasodik az „Életfa”.

Közben egy évet tölt Kanadában, az eszkimók között, másik alkalommal a Földközi-tenger mélyén kutat amphorák után. Hazatérve bemutatja az eszkimók faragásait, kiállítja a tenger mélyén talált kincseket is. A természet szépségét alapvetőnek tartja a művész számára.

– Az emberi lét mindinkább a végtelenbe húzódik. A mai kor, mióta négyszögletes házakat építünk, csak pillanatot jelent ebben a folyamatban. Ma eléggé elszakadtunk a természettől – pedig amikor az ember a természetben élt, akkor is annak a lényegét fejezte ki, hogy mindinkább magáévá tegye.


1976. – riport Szabó Lászlóval

Hajdúszoboszlói lap, 1976. augusztusi és szeptemberi száma

(Szöllősy Tibor riportja Szabó Lászlóval)

Furcsának és igazságtalannak érzem, hogy a Kanári-szigeteken – ahonnan ezen a nyáron Hajdúszoboszlóra érkezett, hazajött – többet tudnak róla, mint mi, akik között nap mint nap közlekedik, él. Szinte nincs a világnak olyan jelentősebb újságja, művészeti folyóirata, magazinja, amelyik ne írt volna róla, és művészetéről az elmúlt huszonkilenc év alatt. S tegyük hozzá, nem csak művészetéről, hanem politikai magatartásáról, állásfoglalásairól is. Amiben semmi meglepő sincs, hisz komoly szerepe volt Franciaország művészetpolitikájának kialakításában, akinek tanulmányára még De Gaulle, a Francia Köztársaság egykori elnöke is nagy figyelmet fordított.

A riporter szerint Szabó Lászlón, a szakállát veszik először észre, rá is kérdez:

Mióta visel szakállt?

Szabó László ezt a választ adta neki:

– Tudod, külföldön az ember rájön, hogy valahogy természetesebb a szakállt meghagyni, mint levágni. De azt is mondhatnám, hogy a hím oroszlánnak is a sörénye a dísze. Gondold el, ha egyszer megfosztanánk ettől a díszétől, akkor erősen hasonlítana a nőstényhez…

Ezután a Halászról és Párizsról kérdezi Szöllősy. A felelet így hangzik:

Párizs legnagyobb és leghíresebb szalonja a Salon de Mai, a Májusi szalon. Ezt minden évben megrendezik. Nem sokkal az után, hogy Párizsba kerültem, megragadtam az alkalmat, és igyekeztem magam is bejutni, az ott kiállítók közzé. Makrisz  Agamemnon, a görög szobrász, aki most itt él hazánkban, még ott volt kint. Ő már részt vett korában a Májusi Szalonon és segített nekem. Elhatároztam, hogy egy halászt mintázok meg. S ennek története van.

Hatalmas hodályban, amit mi néhányan, nagyon szegényen és nagyon kevés pénzből átalakítottunk műteremmé, kerítésdrótot húzva, egy-egy lakást, műtermet elválasztó falnak. Persze a kerítésdrótot csak váznak használva, gipszet rátapasztva, különböző formákba, irányokba helyeztük el.

Annyira nem volt pénzünk, hogy virágra se tellett, pedig szerettük a virágot. Így kitaláltuk, hogy valamennyi válaszfal, egy középpontból induljon ki. Itt ebben a középpontban hagytunk egy kis helyet, azaz ennél a pontnál minden lakás nyitott volt. Ide raktuk a virágokat, s így volt minden szobában virág…

Nos, itt ebben a környezetben kezdtem hozzá a Halászhoz. Egy hosszú sínt raktam a szobor tengelyébe, és hozzá kezdtem a munkához. Dolgoztam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a szobor alsó lábszára, akkora, mint én magam. Sebaj, elővettem a létrát, és folytattam a munkát. Amikor feljebb és feljebb haladtam, kiderült, hogy a mennyezet miatt nem fér el a szobor feje, ezen is segítettünk. Kibontottuk a tetőt közös erővel, és ott folytattam a Halászt, már a szabad ég alatt. Igaz, hogy amikor esett, a szobában is esett az eső. Hogy mégse a betonra essen, földet hordtunk bele, füvet vettettünk bele és kialakult egy nagyon hangulatos kis térség, melynek közepén ott állt a Halász, hatalmasan és szépen… Közeledett a tárlat megnyitása, el kellett vinni a szobrot. Mondanom se kell, hogy ez lehetetlennek tűnő feladat volt. Hívtam néhány erős embert… Ők aztán kézzel keresztbe, több darabba elfűrészelték, s így jutott el a Halász, a Májusi Szalon helyére. Itt megint a szabadba kapott helyett, mert az épületben nem fért el. – A Halász odaszállítása valóságos népünnepély volt. Közöttünk volt egy görög lány, Jana. Kisgyermeke volt ekkor tájt, és így történt, hogy a Halász fejét bele tettük a gyermekkocsiba, szépen kiöltöztünk, persze a lányok is, és végig toltuk a kocsit, benne a Halász fejével, Párizs legszebb utcáin.

–    S most hol van a Halász?

–     Ennek külön története, szomorú története van. Mint mondtam a szobor csak a szabadban, a tulajdonképpeni kiállítási épület előtt állhatott. S egy napon, egy kamionos rosszul fordult be, rosszul fékezett, s neki rohant. Darabokra tőrt a Halász. Csak a feje maradt meg. Az most is ott van Ravenelben, a kertben, a műterem mellett.

–   Valójában mikor mentél ki, vagy mikor kellett eltávoznod Magyarországról?

–   1944-45 szilveszter éjszakáján a jeges Rhont, azután mentem Genfbe. Előtte Ausztriában voltam börtönbe, mert amikor kiszöktem Bécsbe, letartóztattak, mint szökevényt. De tulajdonképpen ebből kezdődött a kálváriám.

–    Gyermekkorod milyen volt?

–     Mint a többi gyereké, ha csak abban nem különbözött, hogy 16 éves koromra, már kaszát foghattam a kezembe. Előtte pedig peckás voltam. Tudod mi az hogy, peckás?

–     Nem.

–     A régi cséplőgépekre, tüzes gépekre még emlékszel?

–     Igen.

–      Nos azokat, akik ezeket a gépeket táplálták, rakták a tüzet, hívták peckásoknak.

Így dolgoztam nyaranta, hogy tudjak tanulni. Mert azt nagyon szerettem volna. Meg kellett küzdenem azzal a régi szemlélettel, hogy a nadrágos ember, már nem lehet rendes ember. Én tudtam és el is határoztam, hogy ha nadrágos ember leszek, akkor is meg maradok annak, aki voltam, vagy aki valójában vagyok. Persze nem csak arattam, hanem voltam én itt a fürdőben, medenceőr, meg fürdő mester is. Abban az időben sokat szaladgált mellettem Nándi, meg még sokan mások, akiket te is ismersz, és akiket sokan ismernek.

A fürdőben kerültem közel a sporthoz is. És nem is ment rosszul. Vannak, akik még emlékeznek rá. Nos, ezt azért említem, mert amikor 1944-45 szilveszterén átúsztam a jeges folyót, csak azért nem lettem beteg, mert a sport megedzett. Iszonyú éjszaka volt. Mikor kiléptem a folyóból, percek alatt kővé fagyott rajtam a ruha. Nem volt más lehetőségem, ledobáltam magamról, s úgy ruhátlanul indultam egy távoli fény felé. Egy bakterházhoz jutottam, ahol befogadtak, enni adtak, majd tovább segítettek.

–     A háború ideje alatt mit csináltál?

–     Sokáig húztam az egyetemet, nem volt sürgős, mentesített egy darabig a katonaságtól. Majd amikor már nem tudtam így megúszni, elmentem Debrecenből, a Balaton mellé. De behívtak Bajára. Onnan megléptem, és Székesfehérváron a Szőlőskertben bujkáltam. Innen szöktem aztán tovább Bécsbe. Nem volt könnyű, Szálasi uralomra jutása után, állandó volt a veszély.

(Szerényen elhallgatta, hogy a nehéz időkben életeket mentett. Többeket átsegített Jugoszláviába akkoriban, köztük egy lengyel katonatisztet is. Arról sem szólt, hogy nagybátyja –Kemecsei Lajos- azok között volt a Tanácsköztársaság alatt, itt, Hajdúszoboszlón, akik sokat tettek a nép hatalmáért, és a fehér terror alatt pedig, üldözöttekké váltak.)

–   És Svájcban hogy éltél? Milyenek voltak az első emigrációs hetek, hónapok?

–     Svájcban a Svájci Kommunista Párt egyik vezetője segített. Ott is, először jogot tanultam, majd a tanulás után dolgoztam. Egy táborban voltam, amolyan nevelő féle, az odamenekített zsidó gyerekek, üldözött gyerekek mellett. Közben már hozzákezdtem a művészeti pályámhoz is. Tanultam és faragtam a követ. Ez jó előiskola volt a későbbi franciaországi pályafutásomhoz. Itt készült el Svájcban az a domborművem, aminek alapján Párizsban felvettek a Művészeti Akadémiára. Azonnal harmadévesnek a munkám alapján. Így egy év alatt megkaptam a diplomát.

–    Mikor mentél át Franciaországba?

–     1947 nyarán. Ekkor kezdődött az éhezések kora. Hozzáteszem, a vidám éhezések kora. Az első heteket egy görög kereskedő segítségével vészeltem át, aki megszánt. Kókuszdiót árult az utcán egy kis tolókocsiról. Megkértem, adja nekem a kókusztejet. Nekem adta ezután rendszeresen. Így éltem. Később sem sokkal jobban. Amikor összeverődtünk, akkor kölcsönösen segítettünk egymáson. Ha valakinek volt pénze vagy bármije, az a másiké is volt. Nem volt ritka, hogy egy-egy cigarettát, tízen szívtunk el. Mindenki kapott egy slukkot…

–     Ekkor ebben az időben született a L’Académie du Feu? A Tűz Akadémiája?

–      Igen. Nem sokkal előbb fejeződött be a háború. S amikor a fegyverek szólnak, alszanak a múzsák. Elhallgattak a fegyverek, és Párizsba tódult a fél világ. Vagy százan verődtünk össze. Mindenféle náciból. Volt köztünk japán, arab, kínai, még néger is. Később jöttek a görög emigránsok, és mások. Új szeleket, indulatokat, elképzeléseket hoztak magukkal. Nekiláttunk közösen alkotni. Nagy felbuzdulás volt. Hamar odafigyelt ránk a művészvilág, és a közvélemény is. Én képviseltem közöttük a magyar Alföldet, a Hortobágyot, a magyarságot. Soha nem is képviseltem mást. Ma sem. Büszke vagyok arra, hogy bármerre járok a világban, bárhol van kiállításom, mindig magyarnak mondanak és tartanak. Pedig tudják rólam, hogy Franciaországban élek. De maradtam Szabó László. Nem változott a nevem, se franciára, se angolosra. Maradt annak, amit 1917-ben édesapám után kaptam.

Előkerülnek a prospektusok, a fényképek. Mindegyiken Szabó László olvasható, legfeljebb az ékezet marad el az „ó” betűről. Egy év híján, négy évtized alatt, megbecsülést, elismerést vívott ki magyar voltának, az életet adó hazának és magának. Ezt nem ő mondta, ez tény. S ezt ki kell mondani, mert kevesen érték el azt, amit ő, és tisztességtelen lenne tagadni a valóságot, az igazat.

Az elmúlt években, pontosabban évtizedekben, teljesedett ki a Tűz Akadémiája tagjainak művészete. Így Szabó Lászlóé is, aki vezetője volt – és ma is az – ennek a közösségnek.

A Tűz Akadémiája nem véletlenül kapta ezt a nevet. Először csak jelzőként, amolyan ragadványként, később azonban valós, és nagyon komoly tartalommal.

–     Makrisz Agamemnon a görög szobrász – mondja erről Szabó László – közvetlenül az én műhelyem mellett lakott, rendezte be műtermét. Hideg telek voltak akkoriban, s tőle kaptam egy nagy vaskályhát. Ennek hatalmas fénye és tüze volt. S amikor a Halász készült, éjjel nappal égett. Messziről lehetett látni a villogó fényt. Így kaptuk a tűzet, nevünkül. Később azonban már más okból is méltók lettünk a nevünkre, hisz tőlünk indult ki a harc az amerikai konzervművészet ellen, mi képviseltük a következetességet azzal az amerikai szándékkal szemben, hogy a politika és a gazdaság után, a művészetben is kolonizálja Franciaországot és Európát. Egymás után írtuk a röplapokat. Először éjszakánként kézzel, majd később egyszerű sokszorosítással, de szüntelenül.

Nem dicsekvés és nem hivalkodás, de ebben a verekedésben az élen voltam, és ha nem is perdöntő, de nagyon fontos szerepem volt nekem, magamnak is. Ekkor készült az a tanulmányom, hogy a művészetnek milyen helye van, szerepe van, a nemzet vagy a társadalom életében. Izgalmas, szép korszak volt ez.

Joggal mondhatta magáról az előbbieket Szabó László, hisz több levél van birtokában, amit az Elysée Palotában írtak az ő címére. S amikor 1968-ban Budapesten, a Kultúrkapcsolatok Intézetében volt kiállítása, személyesen De Gaulle is írt levelet, amelyben érdeklődött a kiállítás sikere felől.

És ha már szó esett a kiállításairól, nem tudom megállni, ide írom, hogy 1958-ban Henry Moor, Laurens és Brancussi társaságában mutathatja be műveit, s ugyanebben az évben már Kanadában is vendégül látja, Montrealban adott számára kiállító termet. 1963-ban, Párizsban ott állnak a szobrai Picasso képei mellett. Két évvel később San Francisco közönsége ismerheti meg. És itt kell elmondani azt is, hogy Szabó László egyike volt azoknak a művészeknek, akik San Francisco főterét tervezték. 1968-ban, mint említettem Budapesten volt kiállítása és ugyanebben az évben, Koppenhágában, Hamburgban és Berlinben is kiállított. 1968-tól kezdve napjainkig folyamatosan látható Szabó László–alkotás Párizsban a Musée d’Art Moderne a Modern Művészetek Múzeuma termeiben. És következett a legnagyobb sikere egyike. Pályázatot nyert és meghívták, vegyen részt az 1972-es Müncheni olimpiai falu tervezésében és több szobra itt kapott végleges helyet. Minden pályázó három percet kapott, hogy bemutassa pályaművét a bírálónak, elmondja ötletét.

– Én is beszéltem. – mondja ismét László – Elmondtam, hogy az én pályaművem azért nem monumentális, gigantikus méretű, mert az a véleményem, hogy Németországnak jobb, ha elfelejti a gigantomániát, és más felfogásban rendezi meg az olimpiát, más felfogásban építi és díszíti az olimpiai falut.

Nem tagadom, jól esett, hogy a német politikai élet baloldala, elsősorban Willi Brandt tapsolt. Elfogadtak és befogadtak. Nyertem. Így jutottam be az olimpiai falu tervezői közzé. Boldog voltam.

Bajomi Lázár Endre az évekkel ezelőtt Corvina kiadásában megjelent „A Montparnasse” című könyvében ezt írja Szabó Lászlóról:

„ A Debrecenből elszámozott Mester az építészet és szobrászat egyesítésén fáradozik.”

Rákérdeztem erre a megjegyzésre, és Szabó László így válaszolt:

– A falak nagyon fontosak az ember életében. Szuggerálnak, hipnotizálnak, egyszóval hatnak rám. Ezért nem mindegy, hogy milyen házak, milyen falak vesznek körül bennünket. Az emberhez a természet áll legközelebb. A természetben előforduló millió forma, nem is hisszük, milyen gazdaggá tesz bennünket. És még milyen gazdaggá tehetne bennünket, ha észre vennénk, meglátnánk ezeket a formákat.

Szabó László törekvése, hogy a szobrászat és az építészet ismét testvéri közelségbe kerüljön, nem maradt visszhang nélkül. Corbusier, a huszadik század talán legnagyobb hatású építésze, aki Brazília új fővárosát, Brasiliát tervezte, 1948-ban járt Szabó László műtermében. És az ott látottak annyira hatottak az akkor pályája elején álló építészre, hogy az első nagyhírű munkája, a Ronchamp-i templom e látogatás bizonyítható nyomait viseli magán.

Egy képet vesz elő Szabó László.

–     Itt van az egyik köztéren álló munkám.  Mögötte modern ház. S a kettő együtt, kellemes feloldást ad. Mond meg, ha tévedek! A szobor formája feloldja a ház hideg, kemény, egyenes vonalait, és meleget sugároz.

Nem tudok vitatkozni vele, csak az jut eszembe, hogy itt nálunk Hajdúszoboszlón, vagy Debrecenben a Fényes udvarban miért nem találunk hasonló feloldásra lehetőséget. És kikerülhetetlenül beszélgetünk az igazi szülővárosáról, Hajdúszoboszlóról.

–     Soha nem tudtam innen elszakadni. Nem is akartam, nem is akarok. Mindig hazajöttem, s hazajövök, ha tehetem. És itthon vagyok Hajdúszoboszlón. Itt él a lányom, itt élnek az unokáim. És gyönyörködöm a városban. Sok kedves emlék fűz ide… Őszintén szeretném, ha még nagyobb híre lenne ennek a városnak, ha még gazdagabb lenne… Erről jut eszembe, hogy talán Hajdúszoboszlón sok ember nem is tudja, hogy a strandbejárat, és bent a fürdőben az ivócsarnok, a női napozó, amely olyan, mint egy vitorlás, világszínvonalat képvisel. A strandfürdő bejárata nem is építészet már, hanem képzőművészet. Az a feszített ív, ha jobban megnézi valaki, rájön, elkerülhetetlenül rájön, hogy egy gyönyörű pillangót lát… Sajnálom, hogy nincs rá kiírva, ki tervezte, ki építette… S hozzáteszem, hogy az is megérdemel minden elismerést, aki vállalta a felelősséget, hogy ezt építsék itt fel… Nem volt ez minden kockázat nélküli tudom.  Jó lenne, ha ez folytatódna, bent a fürdőben tovább. Látom és tudom, hogy a következő években bővítik a strandot. Szívből kívánom, hogy az új épületek se maradjanak el, az eddig megépítettek világszínvonalától.

–    Gondolom benned is megfogalmazódott már néhány ötlet ezzel összefüggésben. Ha megkérdezné valaki tőled, elmondanád ezeket az ötleteket?

–    Boldogan. Olyan szívesen találkoznék a tervezővel. Csak beszélgetni a rajza felett állva. Gondolatokat, alkotó ötleteket cserélnénk. Nem volna talán haszontalan.

( És eszembe villant, hogy az az ember, aki ezeket a szavakat mondta tudott ötleteket adni még olyan zseninek is mint Le Corbusier! Talán nem volna kárára Hajdúszoboszlónak sem, ha itt hagyna néhány maradandó gondolatot!)

–  Szobrod, valamilyen alkotásod van-e itt hazánkban?

–    Csak képen. Bár a legtöbb, a legfontosabbak, mind voltak itthon. Budapesten a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatnál készült valamennyi, igényesebb kivitelezőt kívánó művem. Itt kapták meg a bronzba öntött formájukat s aztán útra keltek messzire, a nagyvilágba.

( Az első dombormű, ami 1947-ben készült, aminek köszönheti a gyors felvételt a párizsi Művészeti Akadémiára, most Miamiban van egy amerikai milliomos magángyűjteményében. Vitathatatlanul magyar hangulatot árasztó alkotás, sok ezer kilométerre tőlünk!)

Új és meglepő ötletei

Meglepő ötletekre is bőven tellett Szabó László fantáziájából. Az alkotó tevékenységben csak úgy, mint akár a művészet népszerűsítésében.

Általa figyeltek fel arra, hogy a nagyméretű műtárgyak bemutatására szinte kínálkozik a légikikötők kényszer szülte szabad tere.

– A repülőtéren adódik a legtöbb elveszett idő, mert vagy egy órával előbb kell kinn lenni, aztán meg néha órákig tart a várakozás az átszállásig. Az unatkozó embereknek ingyen kulturális eseményt szolgáltatni, művészi élményt adni öröm számomra is – nyilatkozta.

A langenhageni [Hannover] és a frankfurti repülőtereken jelentek meg a szobrai.

Kiállított bankházakban is, továbbá meghívott vakokat, szobrainak letapogatással való megismerésére.

A természet és a szobrok

HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ / 1977. MÁRCIUS 13.

Szabó Ernő: Látogatás Szabó László szobrászművésznél

Az Arriba Madrid című napilap egyik szórólapját mutatja Szabó László szobrászművész Hajdúszoboszlón, amikor arról érdeklődöm, hogy honnan érkezett haza családjához, néhány hetes látogatásra. A szórólap arról a nemzetközi képzőművészeti kiállításról tudósít, amelyet 1976 végén a Kanári-szigetek Lanzarote nevű szigetén rendeztek. Ez a kiállítás Franco halála utáni változásokat is jelzi: olyan spanyol művészek is megjelentek- vagy személyesen, vagy alkotásaikkal – akik évtizedekig nem állítottak ki Spanyolországban. A 250 kiállító között találjuk Picassót, Mirót, Tapiest, Bacont, Giacometit, s a szórólap szövege kiemelten jelzi Szabó Lászlót is. Párizsból, állandó lakhelyéről utazott Lanzarotéra, hogy tizegynéhány kiállított szobra sorsát vigyázza; onnan érkezett haza rövidnek ígérkező, annál hosszabbra nyúlt látogatásra.

– Debrecenben születtem 1917-ben – mondja – 14 éves koromig Hajdúszoboszlón, azután Debrecenben éltem, ott is érettségiztem. 1940-43 között jogot végeztem a debreceni egyetemen. Akkor behívtak katonának. Balatonföldvárra szöktem, úszómester voltam. Észrevették, hogy a rám bízott hajókon, lengyel menekülteket bújtatok, Székesfehérváron a szőlőskertekben rejtőztem el. Innen szöktem Szálasi uralma alatt 1944 végén Svájcba.
Emlékszem szilveszterkor úsztam át a Rajnát Bázelnél.

Genfben ösztöndíjat kapott a jog befejezésére, de akkor már képzőművészeti főiskolára is járt. Egy pályázatra beadott domborműve alapján ösztöndíjat kapott a párizsi művészeti akadémiára. A diplomát egy év alatt szerezte meg.
A dombormű is jelzi az akadémiánál többet adott számára a múzeumokban megismert antik, elsősorban egyiptomi és asszír művészet. A mélyített domborműven Medgyessyt is idézve, de önállóan jeleníti meg a ló- és emberalakokat. A gótikus szobrászattal az Eglise de Neully, majd a beauvais-i katedrális restaurálása közbe a köveket faragva ismerkedett meg.
A negyvenes évek végére, ötvenes évek elejére művészi elvei, érdekes, a természeti formákból táplálkozó művei révén elismert művész, a L’Academie du Feu-n,
A Tűz Akadémiáján, az általa tervezett csoportban elért eredményei alapján sikeres mester lesz. Tanítványai megkeresik az európai országokból, sőt az Egyesült Államokból és Japánból is.